Kínai negyed (Chinatown): olcsó kínai ételek Londonban
London legtöbbet fotózott, a régi Kínát idéző szeglete fiatalabb nálam. A vörös-arany kapukat, amelyek alatt ma magasba tartott telefonokkal tolonganak a tömegek, csak az 1980-as évek közepén emelték, a legnagyobbat pedig, a Wardour Streeten, csupán 2016-ban.
A kínai negyed (angolul Chinatown) néhány utcából álló tömb London West Endjének szívében: több mint nyolcvan étterem, kínai szupermarketek és vörös lampionfüzérek zsúfolódnak össze egyetlen nagyobb háztömbnyi területen. Ráadásul azon kevés helyek egyike a belvárosban, ahol tényleg olcsón lehet enni - a környék brit konyhája ugyanis cseppet sem olcsó.
A limehouse-i dokkoktól a Sohóig
London első Chinatownja nem a Sohóban állt, hanem az East End dokkjainál. A Limehouse negyedben kínai tengerészek telepedtek le, akiket a brit hajózási társaságok olcsóbban szerződtettek, mint a saját honfitársaikat, és az 1880-as években panziók, mosodák, boltok és kávézók nőttek ki körülöttük az átutazó legénységek számára. Az 1930-as évek gazdasági válsága és a német bombák aztán gyakorlatilag eltörölték a negyedet a térképről. A kínai vendéglősök az 1950-es évektől az alacsony bérleti díjak miatt a Gerrard Streetre költöztek - és főként a brit katonák voltak a vendégeik, akik a Távol-Keletről hazahozták a kínai ételek iránti vonzalmukat. A sokat ismételgetett mondat, hogy a Chinatown "a hetvenes években jött létre", így csak azt a pillanatot írja le, amikor a fél városon átívelő lassú költözés végre beérett. A kapuk és a kőoroszlánok még később érkeztek, gondosan megtervezett díszletként.
A Tang-dinasztia népének utcája
Kínaiul az ilyen negyedek neve 唐人街, kantoni kiejtéssel tong jan kaai - "a Tang-nép utcája". A diaszpóra arról a dinasztiáról nevezte el magát, amelynek korát civilizációja aranykorának tartja, pedig az jó ezer évvel azelőtt bukott el, hogy az első Chinatown egyáltalán létrejött volna. Maga a Gerrard Street pedig egy angol grófról kapta a nevét, akinek egykori katonai gyakorlóterén felépült. És hadd oszlassak el még egy tévhitet: Európa leghíresebb kínai negyede egyben az egyik legkisebb is. Messze a legnagyobbat Franciaországban találod, Párizs 13. kerületében, utána a milánói következik Olaszországban, Nagy-Britanniában a második helyet Manchester tartja, Európa legrégebbi kínai közössége pedig Liverpoolban él - a Kínán kívüli legnagyobb kínai díszkapuval együtt. London egyetlen versenyszámban vezet: a tömegben.
Kacsák a kirakatban és korlátlan fogyasztás
A kínálat történelmi magja kantoni: a kirakatokban fénylő sült kacsák, dim sum, teázók. Az utóbbi évtizedek ehhez hozzátették a csípős szecsuáni hullámot, a bubble teát, a koreai grillezőket és a japán cukrászdákat, így ma néhány utcán nagyjából tizenöt különböző konyhát számolhatsz össze. A pultok mögött is változik a kép: a negyedet felépítő hongkongi családok kantoni nyelve mellé egyre inkább teret nyer a szárazföldi Kínából érkezett újonnan jöttek mandarin nyelve. A londoni kínaiak maguk teszik hozzá, hogy aki látni akarja, hol eszik ma valójában a közösségük, annak oda kell mennie, ahol laknak - például Bloomsburybe. A Chinatown kirakat marad; néha szó szerint.
A turistát viszont a legmegbízhatóbban az "all you can eat" rendszerű svédasztalos éttermek lakatják jól: egyszer fizetsz, utána már csak hordod a tányérokat a pulttól. A kínai svédasztal ötlete egyébként az 1940-es évek végén Kaliforniában született meg, de kevés helyen honosodott meg úgy, mint itt. Felfedezésekre ne számíts: sült tészta, sült rizs, húsdarabok édes-savanyú mártásban, brokkoli répával. Teli tányérra viszont annál inkább.
Amit én szedtem a tányéromra
Az egyik ilyen étteremben "egyél, amennyit bírsz" alapon ettem 14 GBP-ért (15,20 EUR); egy nagy elviteles adag 7 GBP-be (7,60 EUR) került, ami londoni viszonylatban tényleg nagyon kevés. Egyetlen korlátozásba ütköztem, a garnélarák esetében - abból egy látogatásra általában csak korlátozott mennyiség jár, minden más rajtad múlik. Kártyával a kínai svédasztalos éttermekben többnyire nem fizethetsz, készpénzt viszont könnyen felvehetsz a bankautomatákból közvetlenül az utcán. És az íze? Egyszerűen átlagos kínai, semmi kiugró: ha bejön a kínai éttermek stílusa, amilyeneket a csehországi városokból ismerünk, elégedetten és jóllakottan távozol, aki viszont különleges ízélményre vágyik, az menjen kínaizni máshová. Kivételes élmény tehát nem volt. Kivételes számla sem - és Londonban ez utóbbi a nagyobb bravúr.
