Supra: a grúz lakoma
Van egy ivóedény, amely nem ismeri azt, hogy "csak egy kortyot": a kantsi nevű üreges szarv. Nincs lapos alja, így nem lehet letenni az asztalra - amíg ki nem üríted, a kezedben tartod, és az egész asztal téged néz. Kevés kultúra írta bele ilyen következetesen az ivás szabályait a saját edényeibe.
A supra (grúzul: სუფრა) a nagy grúz lakoma: az asztalt egyszerre terítik meg minden étellel, víz helyett bor jár, a köszöntők pedig kötött sorrendben követik egymást egy választott szónok, a tamada irányításával. Az egész grúz konyha egyszerre felvonul rajta - inni viszont csak akkor szabad, ha a tamada befejezte a mondandóját.
Mit jelent a supra, és ki a tamada?
A supra szó szerint abroszt, megterített asztalt jelent. A grúzok a perzsa sofre szóból kölcsönözték, a perzsák pedig valószínűleg az arabból vették át, ahol egy rokon szó azt az élelmet jelölte, amelyet a zarándok az útra csomagol. A leggrúzabbnak hangzó fogalom, amelyet Grúziában hallani fogsz, tehát jövevényszó - ez azonban senkit sem tart vissza attól, hogy családi ezüstként őrizze. A lakomát a tamada vezeti, akit a házigazda jelöl ki, vagy az asztaltársaság választ meg: ő mondja a köszöntőket, ügyel a sorrendjükre, féken tartja az ivás tempóját, a hosszú lakodalmi asztaloknál pedig helyetteseket nevez ki az asztal távolabbi végeire. Ha átadja a szót egy vendégnek, hogy a maga módján vigye tovább a köszöntőt, annak a neve alaverdi.
Az irányított köszöntés ugyanakkor nem grúz monopólium. A tamada vezette lakoma az egész Kaukázus közös hagyománya - Örményországban pontosan ugyanez a figura vezeti a lakodalmakat és az ünnepségeket -, a szovjet korszak pedig minden tagköztársaságba elvitte a tamadát, ahol a köszöntők szigorú karmesteréből idővel mikrofonos lakodalmi ceremóniamester lett. A török asztalnál şerefe felkiáltással emelik a poharat, ott azonban senki sem vezényli az estét. A supra így a kaukázusi asztali kultúra legkidolgozottabb változata marad: saját protokollal bíró intézménnyé emelt lakoma.
A vani szobrocska és az UNESCO-mítosz
Hogy milyen régi a rituálé, azt egy kupát tartó férfi bronzszobrocskája sejteti, amelyet az ország nyugati részén, Vaniban ástak ki, és az i. e. 7. századra datálnak - másolataival ma Grúziában szobor és szuvenír formájában is lépten-nyomon találkozol, a helyiek pedig az összes tamada ősatyját látják benne. A lakomák kultúráját Rusztaveli 12. századi eposza is leírja, később pedig európai utazók feljegyzései. Egy dolgot azonban a világ maga költött hozzá a suprához: a lakoma NEM szerepel az UNESCO listáján. 2017 óta a grúz szellemi kulturális örökség nemzeti jegyzékén védett elem; az UNESCO-nál Grúziát a többszólamú éneklés és a kvevri nevű agyagedényekben történő borkészítés képviseli. A suprát az utazási oldalak fele az UNESCO-listára teszi. A tévedés annyira elterjedt, hogy az ember még Grúziában is elhiszi.
Hogyan zajlik a supra, és mit esznek rajta?
Az asztalra egyszerre kerül minden, és ott is marad: khachapuri, húsos khinkali, mtsvadi nyársak, savanyúságok, sajtok, kenyér, akár ostri marhapörkölt is - a tányérok egymás tetején tornyosulnak, és senki sem viszi el őket. Bort isznak, a végén esetleg chacha szőlőpálinkát. A supra súlypontja azonban nem a tányérokon van. A főfogást állva szolgálják fel: a köszöntők megváltoztathatatlan sorrendben követik egymást - Isten, család, haza, ősök -, és csak utána nyílik tér a barátságnak, a szerelemnek vagy a békének. Két köszöntő között nem isznak; csak úgy, a magad szakállára kortyolni nagyjából akkora baklövés, mint egy lakodalmon a szónok szavába vágni. Csak azzal a különbséggel, hogy itt egész este szónokolnak, és egy ünnepi supra hosszú órákig is elhúzódhat. És nem is mindig vidám: temetés után egy szerényebb gyászváltozatot tartanak, amelynek kelekhi a neve.
Két supra és egy bivalyszarv
Én kétszer éltem át suprát. Először egy jelképes változatát, amelyet egy grúz borvidéki kirándulás résztvevőinek rendeztek: az elhangzott köszöntő után bivalyszarvat nyomtak a kezembe, és gyorsan megértettem, miért nem lehet letenni - a bor készségesebben folyt belőle, mint ahogy nyelni tudtam -, és egyszer csak ott volt az alja. Másodszor egy kutaiszi sörözőben csöppentem bele véletlenül egy hamisítatlan, karizmatikus tamada vezette suprába. Szinte semmit sem értettem, mégis ugyanolyan átéléssel hallgattam, mint a helyiek; gyakran, sokat és fenékig ittunk, így a supra utáni nap kellemetlen fejfájással kezdődhet. Egy igazi supra átélése számomra mégis a legerősebb grúziai élményeim egyike marad. A kantsit csak akkor szabad letenni, ha üres. Grúzia is hasonlóan engedett haza - csak amikor már jóllaktam vele.
