Tea
A szó szoros értelmében a tea a teacserje leveleiből készült ital, utazás közben azonban sok minden belefér ebbe a szóba - a közel-keleti mélyvörös fekete teától a Balkán hegyi gyógynövényeiig. Leülni egy tea mellé számomra az utazás egyik legkellemesebb része. Az ember kipiheni magát, közös nyelv nélkül is szóba elegyedik a helyiekkel, és nem kell sehová sietnie. Ha pedig egyetlen teát kellene megneveznem, amely az utazásaim során a legjobbnak bizonyult, az a török lenne.
Čaj vagy tea? Egy szó két útja
Abból, hogy egy országban hogyan hívják a teát, kiderül, merről érkezett oda annak idején. A tea szónak a világban két nagy ága van, és mindkettő Kínából ered. Szárazföldön, a Selyemút karavánjaival a mandarin és a kantoni "csá" kiejtés vándorolt - ezért mondják perzsául csáj, törökül çay, arabul sáj, oroszul csaj, és végül csehül is čaj. Tengeren viszont holland kereskedők szállították a teát Fucsien tartomány kikötőiből, ahol ugyanazt az írásjegyet "te"-nek ejtik - így született az angol tea, a francia thé és a német Tee.
A kivétel erősíti a szabályt: a portugálok Makaón keresztül kereskedtek Kínával, ahol kantoniul beszélnek, így ők a "chá" szót vitték haza - egyedüliként a nyugat-európai tengeri hatalmak közül. A tea szó térképe valójában a régi kereskedelmi utak térképe. Amikor pedig Isztambulban çayt rendelek, szinte úgy hangzik, mintha otthon, Csehországban kérnék teát.
Az én tearangsorom: Törökország, Irán, Irak
A török tea vezet, mégpedig nagy előnnyel. Kétszintes teáskannában, a çaydanlıkban készül: felül a dem nevű sűrű koncentrátum ázik, alul forr a víz. A házigazda egy kevés koncentrátumot tölt a tulipán alakú pohárba, és ízlés szerint felönti forró vízzel - lehet világos (açık) vagy sötét (koyu). Éppen ezt szeretem benne: magam döntöm el, milyen erős és milyen édes legyen. Ehhez jön a telt szín, amelyet a helyiek tavşan kanınak (nyúlvér) hívnak, és a çaycı teahordók, akik lengő tálcájukkal úgy siklanak át a Nagy Bazár tömegén, hogy egyetlen csepp sem löttyen ki. A teacserje a fekete-tengeri Rize esős lejtőin érzi igazán jól magát, a törökök pedig ma az egy főre jutó teafogyasztásban a világ élmezőnyébe tartoznak - a híres török kávé Törökországban inkább amolyan "ünnepi desszert", a hétköznapok üzemanyaga a çay.
Az iráni teát rögtön a török után szeretem a legjobban. Ugyanazon a hígításos elven működik, csak az erős főzet a szamovár tetejére ültetett kannában készül - a szamovár eredetileg orosz találmány, de Iránban annyira meghonosodott, hogy minden teaházban és háztartásban találkozol vele. A tea egy részét az irániak ráadásul maguk termesztik, a Kaszpi-tenger melletti Gilán tartományban. Itt nabat kandiscukorral vagy kockacukorral édesítenek: a helyiek a kockát egyenesen a szájukba teszik, és rajta keresztül szürcsölik a forró teát.
Az iraki tea külön fejezetet érdemel. Irakba csak a britekkel jutott el a tea, Bászra kikötőjén keresztül; ma az ország a világ legnagyobb teaimportőrei közé tartozik. A főzetnek kardamomillata van (nekem furcsa módon inkább a rózsára emlékeztet), és annyi cukorral édesítik, hogy az gyakran fel sem tud oldódni, így az istikan pohárka alján jól látható réteg marad. Ez a legédesebb tea, amit valaha ittam - és bevallom, nekem már sok. Aki kíváncsi, meddig bírja az édességet, itt próbára teheti magát.
A teaház valóságos intézmény
A teaház (csajhána) a Közel-Keleten társasági központ, olyan, mint nálunk, Csehországban a kocsma, csak alkohol nélkül: politizálnak benne, üzleteket kötnek, és hagyományosan a férfiak birodalma. A legjobb példa, amit ismerek, a Mam Khalil teaház Erbíl régi bazárjában, amely 1952 óta működik: a falakat vendégek ezernyi bekeretezett fényképe borítja, a királyoktól és költőktől az egyszerű törzsvendégekig, ma pedig az alapító fia vezeti. A rendszerek jönnek-mennek, a tea marad.
Valahányszor leülök egy teaházban, előbb-utóbb szóba elegyedek valamelyik helyivel. Nem kell érte semmit tennem, egyszerűen megtörténik - és ez nekem nagyon jólesik. A legerősebb teaházi élményem mégis Isztambulhoz kötődik. Első törökországi utamon, sok évvel ezelőtt, egy mellékutcában találtam egy kis teaházat, ahonnan a fő turistaútvonalra lehetett látni, és ott ültem talán két-három órán át. A szomszéd asztalhoz leült egy török utcazenész banda - csak hogy ők is megigyanak egy pohárral. Nem turistahely volt, szinte üresen állt, az emberek tényleg a tea kedvéért jártak oda. Az a hangulat jobban belém ivódott, mint sok műemlék.
Gyógynövényteák: balkáni hegyoldalak és észak-afrikai menta
Egy botanikus persze közbevetné, hogy teacserje nélkül nincs tea, a gyógynövényteákat viszont ugyanúgy szeretem, mint az igazi teát. A kedvencem a Balkánon terem: a Sideritis nemzetségbe tartozó évelő növény, magyarul hegyi tea. Bulgáriában a Rodope-hegységben gyűjtik, és murszalszki teaként ismert - enyhén édeskés, nekem távolról a hársra emlékeztet, és méz nélkül is ízlik; ráadásul nincs benne koffein, így egész nap lehet inni. Ugyanazt a növényt minden országban kicsit másként hívják: Albániában çaj mali (hegyi tea), Görögországban tsai tou vounou, Észak-Macedóniában és Szerbiában planinski čaj, Törökországban pedig dağ çayı. Amióta először megkóstoltam Bulgáriában, minden utamról hozok haza belőle - ez az én tippem arra is, hogy mit hozzunk haza Bulgáriából.
Észak-Afrika más utat jár: a zöld teába friss mentát és cukrot tesznek. Marokkóban a mentatea gyakorlatilag nemzeti ital, Tunéziában pedig fenyőmaggal dobják fel, így lesz belőle thé aux pignons - nekem félig ital, félig uzsonna.
Nekem az utazásaim során a tea az, ami másoknak a sör vagy a kávé: ürügy arra, hogy megálljak és körülnézzek. Keress egy teaházat egy mellékutcában, rendelj egy pohárral, és hagyd, hogy a város egy kicsit nélküled forogjon tovább. Neked melyik tea maradt meg az utazásaidról? És bevállalnád az irakit, vagy neked is túl sok benne a cukor? 😊
Egészségedre!
