A Cobblestone kocsma, Dublin
A zenekar a Cobblestone-ban aznap este befejezte a játékot, felállt az asztaltól, és elkezdett csomagolni. A kocsma azonban nem akart hazamenni: néhány törzsvendég kölcsönkérte a zenészektől a hangszereket, és a belső kerthelyiségben szólt tovább a zene - egyszerűen azért, mert este volt, és senkinek sem akaródzott hazaindulni. A Cobblestone egy kis sarki kocsma Dublin Smithfield negyedében, ahol a hét minden estéjén élőben szól a hagyományos ír zene - a vendégek között, egy asztal körül, nem színpadon. Pontosan az ilyen estékért utazik az ember Írországba. Csak aztán többnyire rossz helyen keresi őket.
A Temple Bartól Smithfieldig
Ez a rossz hely a Temple Bar - festői kocsmákkal teli szűk sikátorok negyede, amelyet mindenki ajánlani fog, aki eltöltött egy hétvégét Dublinban. Péntek és szombat este is végigsétáltam rajta - minden kocsma előtt hosszú sor kígyózott, közöttük pedig rengeteg részeg fiatal lődörgött, némelyikük már csak feküdt. Robert barátom, aki otthonosan mozog Dublinban, később megnyugtatott: "Ezek a kocsmák olajozott gépezetként működnek. Amint odabent valaki túl részeg lesz, a semmiből előbukkan egy hosszú, erős kéz, megragadja, és kiteszi a kocsma elé." Nem láttam, de elhiszem neki; csak épp nem akartam ott ülni közben. Egy pint stout ára a Temple Barban ma már a tíz eurót közelíti, jó másfélszer annyi, mint néhány száz méterrel arrébb - és az egész negyed hivatali véletlen szüleménye: az állam egy buszpályaudvarhoz vásárolta fel itt a házakat, és amikor a terv meghiúsult, kulturális negyeddé nyilvánította a sikátorokat. A Cobblestone-ról végül az az úr adott tippet, aki az Oh'Rourke's bisztróban a reggelimet szolgálta fel (lásd a teljes ír reggeliről szóló cikket).
A Mulliganek, a lóvásár és egy szálloda
Smithfield negyedórányi sétára van a Temple Bartól, a Liffey túlpartján, és turistanegyed sosem volt: a helyi téren a középkor óta marhát és lovat árultak, és egy kőhajításnyira áll a Jameson egykori whiskeyfőzdéje. A Cobblestone sokáig ehhez a vásárhoz tartozott - egyszerű sarki kocsma volt, amely reggel hétkor nyitott a vásárosoknak, kulturális életének csúcsát pedig a darts-bajnokság jelentette. Aztán a nyolcvanas évek végén átvette Tom Mulligan, az egykori biztosítási ügynök, aki olyan családból származik, ahol öt generáció óta játsszák az ír zenét, és a hajnali ivóból intézményt csinált; ő maga úgy nevezi, "zeneproblémával küzdő kocsma". A név macskakövet jelent - azt a gömbölyű tetejű utcakövet -, és hogy miért kapta a kocsma éppen ezt a nevet, arról nincs írásos forrás; kézenfekvő magyarázat Smithfield macskaköves burkolata.
A zeneprobléma végül megmentette a kocsmát. 2021-ben egy ingatlanfejlesztő engedélyt kért, hogy kilencemeletes szállodát építsen a telekre; a műemlékvédelem alatt álló söntés megmaradt volna, a hátsó koncerttermet, a tantermeket és a kerthelyiséget viszont lebontották volna - a kocsmának nagyjából a harmada maradt volna meg. Dublin fellázadt: a petíciót több tízezren írták alá, a városon pedig több száz fős tüntető menet vonult végig, élén a hangszeres zenészekkel. A városi tanács elutasította a szállodát - és Írországban először fordult elő, hogy egy építési engedély elbírálásában egy kocsma kulturális értéke is szerepet játszott; az elutasító határozat kifejezetten kiállt a hátsó terem mellett, ahol a hagyományos zenét tanítják és játsszák.
Hogyan működik a seisiún?
A zenét, amelyért az emberek a Cobblestone-ba járnak, sessionnek hívják, írül seisiún, és semmi köze egy koncerthez. A zenészek az elülső söntés sarkában ülnek körben, így a közönség jobbára csak a hátukat látja; senki nem konferál fel semmit, valaki egyszerűen rázendít egy dallamra, és aki ismeri, bekapcsolódik - duda, hegedű, fuvola, néha egy-egy olyan hangszer is, amely a gazdájával érkezett Írországba. Bárki melléjük ülhet, aki hangszert hoz és ismeri a repertoárt; belépő nincs, a fizetség a pint. A zenészek fölött tábla kéri a vendégeket, hogy tiszteljék a zenét - így jelzik udvariasan, ír módra, hogy a zene itt nem háttérzaj. Olyan, mint a gitározás a tábortűz mellett: senki nem lép fel, egyszerűen este van, és valaki rákezdett.
A session ráadásul nem az az ősi falusi rituálé, aminek gondolnánk. Az első dokumentált kocsmai session nem is Írországban szólt, hanem 1946-ban a londoni Devonshire Arms kocsmában, ahol ír építőmunkások jártak össze; haza, Írországba csak a hatvanas években tért vissza a kivándorlókkal. Még a seisiún szó is csak az angol session ír átírása. A legírebb kocsmai rituálé tehát szigorúan véve bevándorló eredetű - ami egy olyan országban, amely minden második dalában a kivándorlásról énekel, szinte illik is.
Guinness, whiskey és kölcsönkért hangszerek
A Cobblestone-ban egy szombat estét töltöttem (lásd Hol együnk Dublinban?). Az elülső pultnál egy pint Guinnesst kértem, később egy whiskeyt - hogy melyiket, arra már tényleg nem emlékszem, és egy olyan kocsmában, amely öt generációra visszamenőleg emlékszik a dallamaira, ez a kiesés megbocsáthatónak tűnik. A stout sűrű volt, krémes habbal és pörkölt, kesernyés lecsengéssel minden korty végén, a whiskey melegített; aznap este azonban a főfogást nem csapolták, hanem játszották. A törzsvendégek, akik láthatóan évek óta ismerték egymást, énekeltek és táncoltak, és amikor a zene véget ért, kölcsönkérték a hangszereket, és a belső kerthelyiségben újrakezdték, a maguk módján. Számomra ez volt az egész dublini utam legerősebb élménye - az ilyen spontán dolgokat szeretem a legjobban. A városi tanács később hivatalos határozatba foglalta ennek a kocsmának a kulturális értékét. Nekem ugyanehhez a következtetéshez elég volt egy szombat.
The Cobblestone
