Sangria: spanyol bor áztatott gyümölccsel
Brüsszelben a sangria azon kevés italok egyike, amelyek nevéről rendelet dönt: kiegészítés nélkül csak az viselheti ezt a nevet, ami Spanyolországban vagy Portugáliában készült. Azt viszont a rendelet nem említi, hogy maga a szó valószínűleg az angolból vándorolt át a spanyolba.
A sangria (spanyolul: sangría) a spanyol konyha hideg itala: vörösbor, amelyben néhány órán át gyümölcsdarabok áznak, főleg narancs és citrom, cukorral és fahéjjal, és amelyet tálalás előtt jéggel és szódavízzel töltenek fel. Kancsóban, merőkanállal szolgálják fel, a gyümölcsöt kanállal halásszák ki belőle, a vita pedig arról, hogy kié is valójában, nem az asztalnál zajlik.
Honnan ered a sangría szó, és hol isszák
Minden útikönyv elmondja, hogy a név a sangre, vagyis vér szóból ered, a színe miatt. Joan Corominas nyelvész óvatosabb volt: az angol sangaree már 1736-ban adatolható, és a portugál is korábban ismerte a szót, a spanyolban viszont az italt jelentő szó csak 1832-ben bukkan fel - a vér tehát valószínűleg népetimológia, utólag ragasztották rá egy idegen szóra, amely hasonlított hozzá. Ma a sangriát egész Spanyolországban isszák, de a családja szerteágazó: La Riojában az ünnepeken zurracapotét isznak, amelyben akár egy hétig is áznak az őszibarackok, Kasztíliában a könnyebb, csak borból, brandy nélkül készülő zurrát, Portugáliának pedig ugyanannyi joga van a névhez, mint Spanyolországnak. Ugyanebbe a "bor plusz valami" családba tartozik a tinto de verano is, amelyet helyben kevernek citromos üdítővel, gyümölcs nélkül, és a baszk kalimotxo kólával; mindkettő a spanyolok mindennapi itala, a sangria viszont ünnepi ital.
Hogyan jutott el a sangria az angol gyarmatokról New Yorkig
A spanyolok sokáig maguk sem tartották a sangriát a sajátjuknak. Esteban de Terreros atya 1788-as szótárában úgy írta le, mint "az angolok által feltalált italt, amelyet Amerika angol és francia gyarmatain sokat isznak", a legenda szerint pedig a Karib-térség brit tengerészei a gyümölccsel és mézzel kevert rumot gyümölcslének adták ki. A recept csak a 19. században tért vissza Spanyolországba, rum helyett borral, világhírét pedig az 1964-es New York-i világkiállítás spanyol pavilonja hozta meg, ahol a sangria váratlan sikert aratott az amerikaiak körében; az útikönyvek változata, miszerint ott "nemzeti itallá nyilvánították", azonban csak más útikönyvekre támaszkodik: hogy ki és mikor nyilvánította volna azzá, sehol nem olvashatod. A szokásos "gyökerei a rómaiakig nyúlnak vissza, akik fűszerekkel ízesítették a bort" szólam pedig Európa fél italkínálatára igaz, a forralt bort is beleértve; a sangriával a boron kívül semmi sem köti össze.
Miből készül a sangria, és miért otthon isszák a spanyolok
A receptnek van egy hozzávalója, amelyet nem veszel meg a boltban: az idő. A gyümölcsnek legalább két-három órát kell a borban állnia, még jobb egy éjszakát, hogy összeérjenek az ízek: a narancs kiengedi a levét és a héja kesernyés ízét, a bor beivódik a gyümölcshúsba, a fahéj pedig összeköti a kettőt; a szódavíz vagy a gaseosa csak közvetlenül tálalás előtt kerül bele, különben az áztatás alatt elillan belőle a szénsav. A bor többnyire fiatal és olcsó, mert egy drága bor úgyis elveszne a narancslében, a brandy szívesen látott, de nem kötelező vendég, a cukrot pedig minden család a maga ízlése szerint adagolja. Tulajdonképpen forralt bor, amely alatt valaki lekapcsolta a főzőlapot, és hozzáadott egy kis nyarat. És éppen ezért készítik a spanyolok otthon: a jó sangriához kancsó, hűtő és egy délután kell, vagyis olyasmi, ami egy strandbárban nincs, így ott sangria néven gyakran egy gyorsan összekevert tinto de veranót töltenek ki egy feles vermuttal és egy szelet frissen vágott naranccsal. A spanyol média nyíltan felteszi a kérdést, hogy a sangria "a guirik", vagyis a külföldiek itala-e; külföldön egyelőre a flamenco mellett emlegetik, az ipart pedig ez az ellentmondás egyáltalán nem zavarja, évente több tízmillió litert tölt dobozokba. Aki az étteremben a házi készítésűt szeretné, a sangría de la casát kérdezze, és több embernek rendeljen egy kancsóval; az egy főre szóló pohár többnyire előre elkészített készletből származik, és a benne lévő gyümölcs legfeljebb futólag találkozott a borral.
Sangria egy főre San Sebastiánban
A legjobb sangriát Madridban ittam, az Ojalá étteremben, a szüleimmel, és tökéletes volt. A fotókon látható viszont San Sebastiánból való, a Bergara bárból, ahol talpas pohárban kaptam, jéggel és narancs- meg citromdarabokkal, amelyek láthatóan már egy ideje a borban álltak. Édesebb volt a bornál, de kevésbé édes egy üdítőnél, a narancsot előbb lehetett érezni, mint a szőlőt, és minél tovább állt a pohár a napon, annál inkább csak hideg bor maradt belőle. Egy főre szóló sangria volt, vagyis előre elkészített kancsóból töltötték, és egy bárban ez a jobbik lehetőség. A fotók szerint háromnegyed órával később ugyanazon a kis asztalon már egy kalimotxo állt. A Bergarába tehát turistaként érkeztem, és helyiként távoztam.
