Tain-l'Hermitage: kis borosfalu a Rhône partján
Tain-l'Hermitage kis borosfalu a Rhône partján, vonattal alig egy órára Lyontól, a háztetői fölé magasodó gránitdombon pedig a Hermitage appelláció terül el - 135 hektár, amely Franciaország leghíresebb bortermő helyei közé tartozik.
A remete, aki nevet adott a dombnak
A nevet a keresztes hadjáratok korából származó legenda magyarázza: Gaspard de Stérimberg lovag 1224-ben tért haza a katarok elleni hadjáratból, visszavonult a folyó feletti dombra, és élete végéig szőlőt művelt ott. Remetelakáról - franciául ermitage - kapta nevét a domb, a bor és a lábánál fekvő falu nevének utótagja is. Okirat erről nincs, ez csupán legenda, a völgyben mégis olyan magabiztosan ismételgetik az 1224-es évszámot, mintha a naptárban állna. A H betűt csak a 19. században illesztették elé az angol kereskedők - akkoriban ők voltak a helyi hordók legnagyobb vásárlói -, mert nekik a H nélküli Ermitage nehezen ment ki a szájukon. És ott is maradt; a címkéken ma is mindkét alakkal találkozol.
A leghíresebb név, szinte a legkisebb domb
Az északi Rhône-vidék bortérképén a Hermitage valóságos paradoxon. A környék leghíresebb neve szinte a legkisebb területhez tartozik: a dombot minden oldalról körülölelő Crozes-Hermitage appelláció nagyjából tízszer nagyobb. Feljebb a folyón a Côte-Rôtie fekszik, és hogy a kettő közül melyik a nagyobb bor, azt a szakértők nyitva hagyják - a Hermitage-é az erő és a több évtizedes eltarthatóság, a Côte-Rôtie-é az elegancia. Az itteni vörösborok gerince a syrah, a fehérek a marsanne és a roussanne fajtára épülnek. A marsanne-nak ráadásul második otthona is van a svájci Valais-ban, ahol hivatalosan kölcsönvett néven, Ermitage-ként árulják - aki ott ilyen feliratú palackot vesz, svájci fehérbort tart a kezében, amelyben egyetlen szem szőlő sincs a Rhône mellől.
A presztízs egyébként sem holmi friss marketingfogás. Amikor André Jullien enológus 1816-ban rangsorolta a világ legjobb szőlőit, a Hermitage-ot a francia bor első osztályába sorolta, a vörös- és a fehérborok között egyaránt - a híres bordeaux-i klasszifikáció akkor még nem is létezett. A syrah eredete viszont frissen átírt fejezet: három romantikus legendát - hogy a szőlőt a föníciaiak hozták Perzsiából, hogy a római légiók hozták be, vagy hogy egy keresztes lovag hozta haza egyenesen a Hermitage-dombra - 1998-ban egyetlen DNS-vizsgálat söpört el. A syrah szülei két szerény, kevéssé ismert fajta a környező vidékekről; a nyeregtáskájában szőlővesszőt hozó keresztes lovag így elvesztette a szerepét.
Ingyenes kóstolás és kisvonat a szőlők közé
A domb alatti falunak alig hatezer lakosa van, a borboltok sűrűsége viszont egy járási székhelynek is becsületére válna. A kisebb termelők 1933 óta a Cave de Tain szövetkezetbe tömörülnek, amelynek ma 260 tagja van, és a szomszédos appellációk borait is palackozza; néhány lépésre innen székel az M. Chapoutier borház, amely a domb nagyjából negyedét birtokolja, biodinamikusan gazdálkodik, és a címkéit Braille-írással is nyomtatja. Mindkét helyen ingyen és bejelentkezés nélkül lehet kóstolni - kicsit olyan, mint a szupermarketek kóstolóasztalainál, csak fogpiszkálóra szúrt sajtkocka helyett egy pohár bort kapsz a legfelső árkategóriából. Tipp a pénztárcájukra figyelő utazóknak: az ugyanezektől a termelőktől származó Crozes-Hermitage ugyanazt a kézjegyet viseli, és érezhetően kevesebbe kerül.
Franciaországban több falu is van, amelyet a bor tett híressé - Saint-Émilion is ebbe a családba tartozik -, de kevés maradt meg ennyire közvetlennek és sallangmentesnek. Kijelölt sétaút indul egyenesen a faluból a szőlők közé, nyáron pedig turistakisvonat viszi fel a látogatókat a dombra.
Szombati vonattal Lyonból
Tain-l'Hermitage-ba Lyonból indultam vonattal: közvetlen járat, alig egyórás út, és egy szombati akciós retúrjegy 20 EUR-ért, amely egész nap érvényes volt bármelyik azonos típusú vonatra. Külföldi turistákkal csak a legnagyobb pincészetekben találkoztam; a szőlők között és a sikátorokban olyan csend volt, amilyen híres nevek mellett ritkán akad. A Cave de Tain szövetkezetben és Chapoutier-nél is kóstoltam - utóbbinál végül egy palack Monier de la Sizeranne került a kezembe -, és a személyzet mindenhol készségesen váltott angolra. A Hermitage testes és borsos volt, olyan tanninnal, amely sehova sem sietett. Így a szőlők között töltött egész napért egyetlen számlát fizettem: a vonatjegyét.
Tain-l'Hermitage
