Török tea
A török tea (Türk çayı) erős, sötétvörös ital fekete teából. Törökországban a tea adja meg a nap ritmusát, a tea ürügy a megállásra, a tea a vendégszeretet elmaradhatatlan gesztusa, amely elől itt nem menekülhetsz.
Kelet-Ázsia finom teaszertartásaival szemben a török tea robusztus, és a legnagyobb nyári hőségben is forrón isszák. Kis, tulipán alakú poharakban szolgálják fel, amelyekben szépen érvényesül tiszta, mahagóni színe. A helyiek előszeretettel így nevezik: "tavşan kanı", vagyis nyúlvér.
Bár a világ nagy részének az ország nevéről a híres török kávé jut eszébe, az utcán más a valóság. A kávé "ünnepi alkalom, desszert". A tea víz, levegő és üzemanyag.
Ennek a váltásnak Törökországban történelmi gyökerei vannak. Az Oszmán Birodalom bukása és azoknak a területeknek az elvesztése után, ahonnan a kávét behozták (például Jemen), a kávé megdrágult és hiánycikk lett. A fiatal köztársaságnak önellátó alternatívára volt szüksége. A fekete-tengeri régió párás, esős lejtői Rize városa körül ideálisnak bizonyultak a teacserje termesztésére. Az állam támogatta a termelést, és néhány évtized alatt Törökország teanagyhatalommá vált. Ma Törökország a világ egyik legnagyobb egy főre jutó teafogyasztója, messze megelőzve Nagy-Britanniát.
Törökországban isszák a teát az építkezéseken dolgozó munkások, a felhőkarcolókban ülő bankárok és a tornácon üldögélő nagymamák is.
A török tea elkészítéséhez különleges edény kell, a çaydanlık. Ez egy dupla kanna, amelynek egyik része a másikon áll. Az alsó, nagyobb részben vizet forralnak. A felső, kisebb kannácskában szálas tealevelek vannak, amelyeket előbb csak az alsó edényből felszálló gőz "ébreszt fel" és melegít át. Csak amikor lent felforr a víz, öntik fel vele a fenti leveleket, és a lángot a legkisebbre veszik. Így jön létre a "dem" nevű erős koncentrátum. A felső kannában a tea nem lobogva fő, hanem a melegben ázik, amíg a levelek le nem süllyednek az aljára. Az eredmény olyan kivonat, amely önmagában szinte ihatatlanul keserű lenne.
A teát a jellegzetes, karcsú derekú poharakba töltik. Ez a forma nem ősi oszmán örökség, ahogy sokan hiszik, hanem csak az 1950-es években vált népszerűvé. Az ok egyszerű volt: az üveg olcsóbb volt a porcelánnál, és a tulipánforma az alsó részben sokáig forrón tartja az italt, a kiszélesedő perem mellett viszont a tea gyorsabban hűl, így nem égeted meg magad. A házigazda tölt egy kevés erős koncentrátumot (dem), és a vendég ízlése szerint felönti az alsó kannából forrásban lévő vízzel - vagy "açık" (világos, gyengébb), vagy "koyu" (sötét, erős) változatban.
Ezt az egész ökoszisztémát egészítik ki azok a férfiak, akiket "çaycı"-nak hívnak. Ők a teahordók, akik hihetetlen ügyességgel viszik a teát a bazárokba, hivatalokba és üzletekbe. Ehhez három láncon függő, felül fogantyús ezüsttálcát használnak, amely ingaként működik. A centrifugális erőnek és a fizikának köszönhetően lóbálhatják a tálcát, és a tea még a Nagy Bazár zsúfolt tömegében sem löttyen ki.
És te hogy állsz a török teával? Nálad ez a befutó, vagy inkább a helyi kávé híve vagy?
Én egyetlen Törökországba tett látogatást sem tudok elképzelni tea nélkül.
Egészségedre!
