Pizzeria da Michele: a híres nápolyi pizzéria sorrentói névrokona
A világ elsősorban egyetlen da Michele nevű pizzériát ismer: a nápolyit, ahol az Ízek, imák, szerelmek című filmben Julia Roberts margheritát evett, és amely azóta Londontól Tokióig több mint hetven egységből álló hálózattá nőtt. Sorrentót hiába keresed a hivatalos listáján. Itt, a Via Fuori Mura utcában mégis ott lóg a Pizzeria da Michele cégére.
A sorrentói Pizzeria da Michele kis pizzéria és rosticceria - kemence, pult, házhozszállítás és néhány műanyag asztalka a bejárat előtt - egy a sok ezer közül, amelyek az útikönyvek látókörén kívül éltetik az olasz konyhát, és híres nápolyi névrokonához a nevén kívül semmi sem köti.
Michele, akinek nem kellett pereskednie a nevéért
A da Michele annyit tesz: "Michelénél", a Michele pedig Dél-Olaszországban nagyjából olyan hétköznapi keresztnév, mint nálunk, Csehországban a Honza (vagyis János). A sorrentói pizzériát nem a nápolyi pizzásdinasztia valamelyik Condurrója vezeti: a cég mögött Michele Sorrentino áll - egy férfi, aki eleve tökéletes kereszt- és vezetéknévvel született ahhoz, hogy Sorrentóban pizzériát vigyen. És nem ő az egyetlen, aki mindenféle nápolyi kötődés nélkül saját magáról nevezte el a vállalkozását: független da Michele pizzéria működik például a félsziget másik végén fekvő Massa Lubrensében is.
A híres név 1870-ben született Nápolyban, amikor Salvatore Condurro megalapította a pizzériát; a nevét a fia, Michele után kapta, és a Forcella negyedben ma is mindössze kéttételes az étlapja - margherita és marinara, semmi több. A da Michele névért ráadásul valódi per is folyt, méghozzá magán a Condurro családon belül: a nápolyi bíróság végül csak a történelmi egységnek és annak hivatalos hálózatának ítélte oda a cégér jogát, a többi rokonnak le kellett szednie a nevet a homlokzatokról és a webes domainekről is. A sorrentói Michele annak az embernek a nyugalmával követhette végig az egész pereskedést, akinek elég a saját keresztneve.
Pizzéria a falakon kívül
A Via Fuori Mura szó szerint annyit tesz: "a falakon kívül", és a hely pontosan ezt a benyomást kelti - magam is abban a hitben távoztam, hogy a központon kívül van. Csakhogy a falak, amelyek egykor a háta mögött álltak, már rég eltűntek: a kemencétől csak pár lépés Sorrento főtere, a Piazza Tasso - csak épp nem erre visz a korzó, így a pulthoz inkább helyiek jönnek elviteles dobozért, mint térképes turisták. Házhozszállítást egyébként az egész Sorrentói-félszigeten vállalnak.
Maga a pizza az öböl túloldalán, huszonöt kilométerre fekvő Nápolyból érkezett Sorrentóba, az ottani kemencéknél kitanult pizzaiolókkal; a helyiek idővel saját változatot is kitaláltak: a laposabb peremű pizza sorrentinát, amelyre a félsziget fiordilatte mozzarellája kerül. A da Michele étlapja ugyanakkor a nápolyi purizmus tökéletes ellentéte: az olyan feltétekkel megrakott pizzák mellett, amelyekkel Forcellában a küszöbön sem jutnának át, csirkét, tésztaételeket és a rosticceria olajban sült falatjait is kínálja. Aki munka közben akarja látni a kemencét, az a pultnál rendel - az egész munka közvetlenül a szeme előtt zajlik.
Hét euró egy műanyag asztalnál
A kolbászos, padlizsános, bazsalikomos pizzát a pultnál rendeltem (lásd: Hol együnk Sorrentóban?), és a várakozás önmagában felért egy előadással: a személyzet jól olajozott gépezet tempójában tolta be egyik pizzát a másik után - tészta, kemence, doboz, következő. Kint ettem egy műanyag asztalnál, körülöttem főleg helyiek ültek. A pizza 7 EUR-ba került, és fenségesen ízlett: a tészta vékony, sötét hólyagosra sült, a padlizsán puha és olajjal átitatott, a kolbász épp annyira sós, hogy magától kikövetelje a bazsalikomlevelet. Amikor aztán bent megdicsértük, a személyzet őszintén örült neki - a falakon kívülre tévedő turista itt nem gyakori vendég. Hét euróért talán még soha senkinek nem szereztem ekkora örömet.
Pizzeria da Michele
