Mine frit: mauritiusi pirított tészta
Új helyen egyetlen szabályom van: az első étel legyen a leghelyibb. Kreol curry, indiai lepénykenyér, valami, amit máshol nem főznek. Mauritiuson ezt a szabályt időhiány miatt rögtön az első estémen megszegtem: kínai tésztát rendeltem. Néhány napba telt, mire rájöttem, hogy egy cseppet sem szegtem meg.
A mine frit vékony búzatészta, amelyet wokban pirítanak hússal, zöldséggel és omlettcsíkokkal, szója- és osztrigaszósszal ízesítve - olyan étel, amelyet a mauritiusi konyha a kínai bevándorlóktól vett át, és a sziget leggyakrabban tányérra kerülő ételévé tette. Standoknál, tengerparti bisztrókban és éttermekben is árulják, ebédre és vacsorára egyaránt.
Mine frit, mine frite vagy mines frites
Aki rá akar guglizni a névre, rögtön belefut az első mauritiusi furcsaságba: senki sem tud megegyezni abban, hogyan kell írni. A receptek hol mine frit, hol mine frite, hol mines frites alakot használnak, mindegyik azzal a nyugodt meggyőződéssel, hogy éppen így helyes. A mine szó a hakka mein, vagyis tészta, a frit pedig franciául sültet jelent - egy étel, két nyelv, és Mauritiuson egyiké sem az utolsó szó. A francia nemben és számban egyeztetne, a hakka nem ismeri a nyelvtani nemeket, így mindenki úgy írja, ahogy neki tetszik. Nagyjából "min frit"-nek ejtik, a végén néma t-vel, ahogy a francia fele megkívánja.
Hol pirítják még a mine fritet, és ki hozta ide
A mine frit nem mauritiusi találmány, hanem a kínai chow mein mauritiusi neve, vagyis annak a pirított tésztának, amelyet a fél világ ismer. A szomszédos Réunionnal osztozik rajta, ahol ugyanezt sauté de mines néven ismerik, és inkább a nevében tér el, mint a serpenyőben. A legközelebbi rokona ráadásul ugyanannál az asztalnál ül: a mine bouillie ugyanaz a tészta, csak kifőzve, a húst és a zöldséget pedig külön tálalják mellé, míg a mine fritnél minden a wokban találkozik, és a szójaszósz fogja össze. Mellettük áll a riz frit, amely ugyanez, csak rizzsel.
Aki indiai hatást keres a mine fritben, hiába keresi: India adta Mauritiusnak a curryt, a dholl purit és a fűszerek többségét, a tésztát viszont valaki más hozta. A kínai bevándorlók, eleinte kantoniak, a 19. század végétől pedig főként a Mejhszien (Meixian) vidékéről érkező hakkák, falusi vegyesboltokat nyitottak szerte a szigeten, amelyeket ma is boutique chinoise néven emlegetnek - és a bolttal együtt megérkezett a wok is. Hogy pontosan mikor kezdtek benne tésztát pirítani a szomszédoknak, azt senki sem tudja megmondani, és az első tányérról sem szól semmilyen legenda. Az eredmény máig látszik: a lakosság mindössze két-három százalékát kitevő közösség adta a sziget leggyakoribb ételét.
Mi kerül bele, és miért nem zacskós tészta
Az alap friss, csomagolt tészta, enyhén megolajozva, hogy ne ragadjon össze - a gyerekkorod instant zacskós tésztájával csak a formája közös. Mellé vékony csíkokra vágott sárgarépa, pak choi, vöröshagyma, újhagyma, aztán kedv szerint hús: csirke, marha, garnélarák vagy kínai kolbászszeletek. A kulcs a tojás: nem a tésztába sütik bele, hanem külön, vékony omlettnek, csíkokra vágják, és csak a végén kerül a tetejére, így a tányéron sárga marad, ahelyett hogy elveszne a barnában. Az ízesítés szója- és osztrigaszósz, semmi más; a csípősséget mindenki maga szabályozza. Az asztalon ugyanis ott áll egy tálka chatini, csípős chilipaszta, ebből evés közben tesznek hozzá, nem főzés közben. Aki nem vigyáz, és úgy mer belőle a kanállal, mint a mustárból, az két külön délutánon is megemlegeti az ebédet.
A mine fritet bármikor eszik, de leginkább elviszik: dobozban a kiadóablakból a strandra, munkába vagy haza. Hús szerint rendelik, és aszerint, hogy kérnek-e rá tojást. Az ízről a tűz dönt: a nyirkos, fonnyadt tészta már az első villányinál elárulja, hogy a wok nem volt elég forró.
Az első tányér a szigeten
Csirkés-tojásos mine frit volt a legelső étel, amit Mauritiuson ettem, a Nam Wah Snack bisztróban Flic en Flacban (lásd: Hol együnk Flic en Flacban?). Üvegtányéron érkezett, vékony szálakban, sötétre színezte a szójaszósz, a csirke apró darabokra vágva, a sárgarépa még ropogott, a tetején az omlettcsíkok széle pedig barnára pirult. Sós, az osztrigaszósztól enyhén édes, csípősségnek nyoma sem volt, amíg a tányér melletti tálkáért nem nyúltam. Egy adag 170 MUR-be (3,60 EUR) került. A Nam Wah Snack bisztróba később még sokszor visszatértem. De a tésztával kezdtem, és ha ma valaki megkérdezi, mi a leghelyibb étel Mauritiuson, egy olyan étellel felelek, amelyet a kínaiak hoztak.
