Friss kókuszdió: a fiatal termés leve és húsa
Mauritiuson az üres kókuszdiót nem dobják ki. Ha kiittad, visszaviszed a standhoz, ahol az árus az imént kinyitotta neked, ő pedig szó nélkül elveszi, egy fatönkre teszi, és néhány macsétacsapással kettévágja. Abból, amit csomagolásnak hittél, kivágja a fehér húst, a héj egyik szilánkjából pedig kanalat farag. Egy vásárlás, két felvonás.
A friss kókuszdió (franciául coco tendre) a kókuszpálma fiatal, zöld termése, amelyet félérett állapotban vágnak le, amikor a belsejében főleg tiszta lé van, és csak vékony réteg puha gyümölcshús - a mauritiusi konyha a strandokon és a piacokon italként kínálja, amelyből kiivás után étel lesz.
A mumus, amelyről a kókusz a nevét kapta
A héj tetején lévő három kis mélyedés arcnak tűnik, és a termés azoktól kapta a nevét, akik féltek ettől az arctól. A portugál tengerészek arról a coca nevű mumusról nevezték el, amellyel Portugáliában a gyerekeket ijesztgették; João de Barros krónikás 1563-ban jegyezte le, és az ő coco szavából lett az angol coconut és a cseh kokos szó is. A hinduk ugyanebben a három mélyedésben Siva isten szemeit látják, és a templomban áldozatként törik fel a kókuszdiót, amely a népi magyarázat szerint a véres áldozatot váltotta fel; a mauritiusi hinduk a cavadee, vagyis a zarándoklatokon vitt díszes szerkezetek díszítésére is használják. Ugyanaz az arc, kétféleképpen olvasva. Az, hogy a levét egyenesen a megvágott dióból isszák, ugyanakkor az egész trópusi világ közös öröksége: India, Srí Lanka a maga narancssárga thambili kókuszával, a Fülöp-szigetek a buko kókusszal, a brazil strandok. Mauritiusi sajátosság legfeljebb a második felvonás a macsétával és a héjból faragott kanállal - de még ezen is a Seychelle-szigetekkel osztozik; Réunion szigetén a fiatal kókuszt ugyanígy hívják: coco tendre.
Honnan érkezik a kókuszdió Mauritiusra?
A képeslapra illő sziget, ahol minden strand fölé pálma hajlik, Madagaszkárról hozza be a kókuszdiót. 2007 októberében érkezett meg az első két konténer 38 000 dióval, és az importőr az év végéig háromszázezerre számított - a sziget saját pálmái nem győzik a standok keresletét, Madagaszkár pedig közelebb van, mint Srí Lanka, ahonnan korábban szállították. A kókuszpálma egyébként nem is őshonos itt: francia források szerint az első holland telepesek hozták be a cukornáddal együtt, pontosabb dátumot pedig senki sem közöl. Az útikalauzok az "élet fája" becenevet mauritiusi folklórként tálalják, pedig az sem itt született - a Fülöp-szigeteken úgy mondják: puno ng buhay, és az ottani kókuszhatóság is ezt használja, Indonéziában pohon kehidupan, és mindenütt ugyanazt jelenti: olyan fát, amelynek minden részét hasznosítják. Mauritius csak kölcsönvett egy mondatot, amelyet az egész trópusi öv ismételget.
Víz, tej és a dió kora
A kor dönt. Az ivásra szánt friss kókuszdiót hat-hét hónaposan szüretelik, amikor nagyjából fél liter lé van benne, a húsa pedig vékony és puha, akár a zselé. Az érett kókuszdió úgy aránylik a fiatalhoz, mint a szárazborsó a hüvelyéből frissen kifejtett zöldborsóhoz: ugyanaz a név, más élelmiszer. Az a fehér folyadék pedig, amelyre a legtöbben a kókusz szó hallatán gondolnak, egyáltalán nem folyik a dióban - a kókusztej csak az érett gyümölcshúsból készül, amelyet lereszelnek, leforráznak és kipréselnek, Mauritiuson pedig a currykbe vagy a sagoo au lait nevű desszertbe kerül. A fiatal kókuszdióból víz folyik: tiszta és káliumban gazdag. Az ugyanazon a standon árult zöld és sárga dió rendszerint csak ugyanannak a termésnek két fajtája.
A strandon isszák, abból a dióból, amelyet az árus épp akkor vágott le, szívószállal vagy egyenesen a nyílásból, aztán jön a visszaút a húsért. Az árat a strand szabja meg, nem a dió: a déli parton és a piacokon a helyiek néhány tucat rúpiát fizetnek, az északi turistaöblökben százat, és ez a különbség a legnagyobb felár, amelyet a szigeten ugyanazért a dologért fizetsz. A kókuszvíz egészségmegőrző hírnevének egyetlen igaz alapja van - elektrolitokat tartalmazó izotóniás ital -, és rengeteg legenda rakódott rá: az antibakteriális csodák és a fogyás blogokból származnak, azt a történetet pedig, hogy a csendes-óceáni háborúban plazma helyett a sebesültek vénáiba csepegtették, a tényellenőrzők kifejezetten cáfolják. Egy tűző napon töltött délután után legendák nélkül is megteszi a hatását.
Két felvonás a Flic en Flac-i strandon
Én a kókuszdiómat Flic en Flacban vettem, egy közvetlenül a strandon álló standnál, egy halom zöld dió mellett, amely fölött banánfürtök lógtak, a sarokban pedig ananászok vártak; a kék pólós árus két csapással kinyitotta a diót, és pöttyös papírszívószálat dugott bele. A leve tiszta volt, mint a víz, és kellemes ízű - inkább valamivel feldobott vízre emlékeztetett, mint kókuszra. Aztán visszamentem. A húst, amelyet a kettévágott dióból kivágott nekem, nejlonzacskóban vittem el: puha, lédús, és íze leginkább a zsenge, friss dióéhoz hasonlít - a szárított kókuszhoz semmi köze. Olyan csemege, amelyről egyetlen zacskó kókuszreszelék sem árulkodik. A két felvonásért egyszer fizetsz, rögtön az első csapásnál: 100 MUR (2 EUR).
