Jaffa narancs: a jaffai ültetvények Shamouti fajtája és egy exportmárka
A britek a narancszselés piskótakekszből ismerik, amelyet 1927 óta sütnek, a finnek egy üdítőből, a fél Balkán pedig szerb kekszből. A Jaffa név annyiszor körbejárta a világot, hogy a gyümölcs, amelyről mindez a nevét kapta, szinte háttérbe szorult.
A Jaffa narancs (héberül: תפוזי יפו) a Shamouti fajta: ovális, édes narancs vastag, mégis könnyen hámozható héjjal és szinte mag nélkül, amely a 19. század közepén bukkant fel a jaffai kikötő melletti egyik ültetvényen, és az izraeli konyha leghíresebb gyümölcse lett, mielőtt Izrael egyáltalán létezett volna.
Mit jelent a Jaffa, és miért viseli a spanyol narancs is?
A gyümölcs a nevét a kikötőről kapta, ahonnan a ládák Liverpoolba hajóztak. A héber nyelv aztán saját szót alkotott a narancsra: a tapuz a tapuach zahav, vagyis aranyalma rövidítése; egy nyelvész a harmincas években azt javasolta, hogy olvassák közönséges szóként - és az emberek olyan alaposan megfogadták a tanácsát, hogy ma már szinte senki sem sejti, hogy rövidítést mond. A Jaffa ma azonban nem fajta, hanem márka: izraeli törvény által védett földrajzi jelzés, amely alatt több tucat citrusfajtát árulnak, és amelyet az izraeli Citrusértékesítési Tanács díj ellenében spanyolországi és dél-afrikai termelőknek is kölcsönad, hogy a matrica ne tűnjön el az európai polcokról azokban a hónapokban, amikor Izraelben nincs szüret. Egy Jaffa-matricás narancs tehát nem feltétlenül látta Jaffát. Maga a Shamouti egy régebbi helyi fajta, a beledi mutációja, és rokonai vannak a Földközi-tenger egész keleti medencéjében: Dél-Libanonban és a palesztin Ciszjordániában arabul ma is burtuqal Yafa, vagyis jaffai narancs a neve, míg Egyiptom, ma a világ legnagyobb narancsexportőre, inkább más héjú és más levű fajtákat telepít.
Jaffai ültetvények: a svéd botanikustól a láncfűrészig
Az első, aki feljegyezte a jaffai narancsot, Fredrik Hasselquist svéd botanikus volt, aki 1751 körül megállt Jaffában. 1900-ban már mintegy 650 000 láda hajózott ki a kikötőből, az ültetvények, arabul bajarat, pedig a vidék termőföldjének harmadát borították. Nagyrészt arab termelők birtokolták őket, egy részük zsidó telepeseké volt - a szüret sokáig azon kevés dolog egyike volt, amelyet a két közösség együtt végzett. Az 1948-as háború alatt az arab termelők többsége elmenekült, vagy elűzték őket, ültetvényeiket pedig az izraeli állam vette át úgynevezett távollévői vagyonként; az egyik félnek azóta a Jaffa narancs az állam márkája, a másiknak az elvesztett otthon emléke - erről szól Ghasszán Kanafáni Ard al-burtuqal al-hazin (nagyjából: "A szomorú narancsok földje") című novellája és Eyal Sivan Jaffa, the Orange's Clockwork című dokumentumfilmje is.
Héj, mint egy kabát: miért bírta ki a Shamouti a hajóutat, és miért nem jó gyümölcslének?
A Jaffa narancs legfőbb érdekessége a héja: vastag, durva, mégis szinte egy darabban lejön, akár egy kesztyű. Alatta a gyümölcshús édesebb, mint a közönséges narancsé, néhány maggal vagy mag nélkül - és feltűnően kevés lével. Éppen az, ami egy gyümölcslégyárban a vesztét okozná, vitte el a 19. században Európába: a vastag héjú, szárazabb húsú gyümölcs hetekig kibírta a hajó rakterében. Aki valaha az iskolában a körmével hámozott narancsot, és a levével lefröcskölte a padtársa füzetét, örülni fog, hogy a Shamouti olyan narancs, amelyet fehér ingben is meg lehet enni. Novembertől júniusig szedik; a matricáról pedig annyit: nyáron a Jaffa feliratú narancs szinte biztosan Spanyolországból vagy Dél-Afrikából jön, az izraeli Shamoutit télen keresd.
Két narancs és két mandarin a Damaszkuszi kaputól
A Jaffa narancsaimat Jeruzsálemben vettem, a Damaszkuszi kapu előtti piacon (lásd Hol együnk Jeruzsálemben?), ahol a gyümölcsöt és a zöldséget közvetlenül az utcán, a városfalak alatt árulják. Két nagy narancs és két mandarin összesen 4 ILS-be (1,20 EUR) került. A héjuk világosabb, sárgásnarancs árnyalatú volt, mint az otthoni, csehországi szupermarketek narancsaié, és szinte magától lejött, a húsuk édes volt, mag egy sem - pontosan úgy, ahogy a fajta leírása ígéri. A mandarinokon Bnei Dror matrica volt, annak a Sáron-síksági mosávnak a neve, amely a hatvanas években tért át a citrusfélékre, és az egész vásárlásból egyedül ezek nem nyűgöztek le az ízükkel. A narancsot csak a Holt-tenger partján ettem meg: a gyümölcs, amelynek ősei egykor Jaffából Liverpoolba utaztak, így az utolsó kilométereket velem tette meg, és a szárazföld legmélyebb pontján végezte.
