Mici: román grillezett húsrudacskák
Harmincmillió. Becslések szerint ennyi darabot esznek meg Romániában egyetlen nap alatt, május elsején, amikor a munka ünnepe országszerte annyit tesz: "grill, sör, mici". A házhozszállító szolgáltatások aznap a szokásos rendelésszám hétszereséről számolnak be, és az erkélyek meg a folyópartok bele sem számítanak a statisztikába.
A mici (románul mititei néven is) fűszerezett darált húsból készült, bél nélküli, nagyjából hüvelykujjnyi rudacska, amelyet faszénparázson grilleznek, és mustárral meg kenyérrel tálalnak - a román konyha legelterjedtebb étele. A neve szó szerint annyit jelent: "a kicsik", és ez az egyetlen, amiben a románok a micinél mértéket tartanak.
Miért "kicsik" a mici, és kit ejt tévedésbe a neve
Egy olasz turista egy román étteremben elolvassa, hogy "mici", és egy pillanatra megtorpan, mert az ő nyelvén ez a micio, vagyis a cica többes száma. Két nyelv véletlen egybeesése, de megmagyarázza, miért nyúlnak a külföldieknek szánt étlapok olyan gyakran a "Romanian skinless sausages" körülíráshoz. Románul a mic egyszerűen annyit jelent: kicsi, a mititei ugyanennek a kicsinyítő alakja, és mindkét név ugyanazt írja le: egy darab húst, amely a rácson még tovább zsugorodik. Kiejtése "micsi", a régebbi alak a mititei, ma a rövidebb mici a gyakoribb - az erdélyi magyarok ugyanezt a szót egyszerűen a saját helyesírásukra írták át: mics. Az étel egész Romániában otthon van, és ugyanilyen természetesen eszik a Pruton túl, Moldovában is. A rokonsága oszmán: a török konyhában ott a köfte, amelyből kinőtt a szerb és bosnyák ćevapi, az észak-macedón kebapi és a bolgár kebapcse. A különbség a fűszerezésben és a köretben van: a szarajevói ćevapi csak marhahús és só, lepénykenyérben, hagymával, a mici viszont fokhagymától és kakukkfűtől illatos, és a mustárra vár.
A vendéglős, akinek elfogyott a bél
A történetet Romániában mindenki ismeri: a 19. század végén a bukaresti Covaci utcai vendéglőjében Iordache Ionescunak állítólag elfogyott a birkabél, így a fűszeres tölteléket csak úgy, csupaszon tette a rácsra. A vendéglő és a hírneve dokumentált, járt oda Caragiale és az ifjú Enescu is, de magát a bélről szóló történetet egyetlen korabeli dokumentum sem igazolja - legenda ez, amelyet Ionescu 1903-as halála óta egyik újságíró a másiktól vesz át. A turistáknak olyan magabiztossággal mesélik, amilyet egy történész nem engedne meg magának. Írásos forrásként csak egyetlen hivatalos irat maradt fenn: a Román Akadémia Könyvtárában őrzött, 1920. júniusi levél a Caru' cu Bere söröző receptjét írja le. Kizárólag nyakból vett marhahúst ír elő, kétszer darálva, kilónként nyolc gramm szódabikarbónával és csontlével, a sertéshúst pedig kifejezetten tiltja. A mai szupermarketes mici többnyire sertés- és marhahús keveréke, amit a puristák nehezen viselnek. Hogy honnan került elő a marhahúsos rudacska Ionescu előtt, azt a történészek is csak nagyjából tudják: az oszmánokkal érkezett a Balkánon át, de hogy pontosan mikor, az máig rejtély.
Szódabikarbóna, mustár és egy európai kivétel
A micinél a hús a legkevésbé érdekes; az dönt, mit kevernek bele. Az illatot a fokhagyma és a kakukkfű adja, az állagot a szódabikarbóna: megtartja a húsban a vizet és a levet, így a rudacska a grillen nem keményedik meg, hanem puhára dagad, és bél nélkül is szaftos marad. Éppen erre a szódabikarbónára csapott le 2013-ban az Európai Unió, amikor betiltotta a húskészítményekben, mert elfedheti a gyenge minőségű húst. Romániának ki kellett harcolnia egy kivételt a nemzeti étele számára, és ez egy évig tartott - a brüsszeli hivatalok nyilván nem sejtették, hogy darázsfészekbe nyúlnak. A grillezésnek egyetlen szabálya van: olajjal megkenni, és legfeljebb háromszor megforgatni, különben kifolyik a szaft.
Micit mindenhol esznek, ahol faszén izzik: a piaci standoknál, sörözőkben, ünnepségeken és a pályaudvar előtti járdán is. Bukarestben hétvégente sorban állnak érte a Terasa Obornál. Hogy mivel eszik, az vidékenként változik: Erdélyben mustárral, délen, Havasalföldön és Dobrudzsában sóval és csípős paprikával - és bárhol is jársz, az asztalhoz kenyér és egy jéghideg román sör illik, nem evőeszköz. Az adagot darabra számolják, nem grammra; aki csak kettőt rendel, annak a pincér nem szól semmit, de azért megjegyzi magának.
Az első tányérom Romániában
A mici volt a legelső ételem Romániában. Jászvásáron (Iași) a Beraria Veche étterem ebédmenüjén pillantottam meg (lásd: Hol együnk Jászvásáron?), és még le sem ültem, már el is döntöttem. A személyzet ajánlására stoemp nevű szalonnás krumplipüré, tormás savanyított cékla és egy kis tálka mustár érkezett mellé. A rudacskák sötét, ropogós kérget kaptak a grillen, belül puhák és szaftosak maradtak, a fokhagyma és a kakukkfű azonnal érződött, a mustár élt adott neki, a savanyú, tormás cékla pedig ellensúlyozta a püré szalonnájának zsírját. A teljes ebédmenü ára, desszertként csokoládés palacsintával együtt, 4,60 EUR volt, és ez volt az egyik legjobb étel, amit Jászvásáron ettem. Romániát gyorsabban megszerettem, mint bármelyik másik országot - pedig akkor még csak két órája voltam ott.
